Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Egy különös, tán boldog nap

2010.05.08

Neudl Erika:

 

Egy különös, tán boldog nap

 

 

Ez a nap rendre felbukkant emlékezetemben, vigaszként.

Így aztán egy írogatós délutánon leültem kibontani, mert magam is kíváncsi voltam, milyen érzés motoszkál bennem az írás küszöbén.

Vígasztalni akarlak, mert tán Neked is nagy szükséged van rá vagy lehet rá egyszer.

Ez a fantasztikussá vált nap, amely reggel vesztésre ítéltetett, kezdetben mélyen bánatos, nehéz és fekélyes volt, gyűlt, mint egy gennyes góc a bőr alatt, majd kifakadt és sebbé változott.

Pocsékul éreztem magam.

Ez a napom egy fokozatosan összeszűrődött hatalmas űrrel kezdődött.

Mégis, azt akarom elmesélni, hogy az élet nagy varázsló, vigasztaló, vigaszt adó.

Nem értem pontosan hogyan is… Az élet és én benne voltam varázsló…­­? Az Élet nélkülem? Ki adta kinek az esélyt?...Én kaptam vagy én teremtettem?...de ne vágjunk a dolgok elejébe…. épp ezt akarom elmondani!

 

Bánatom vagy vágyam a bánatra, már mindegy is, miért, olyan mértékűvé duzzadt, hogy már nem bírtam meglenni vele melegséges-édes otthonomban és lelkem otthonában: a testben.

Bár abban az időszakban régen sírtam, valahogy bánkódni, gyászolni mentem le a vízpartra.

Írni kell arról is, hogy olykor el kell menni. Hogy olykor arrébb kell menni.

Jó, minden jó.  Építkezel a dolgaiddal, néha megérkezel egy-egy  pillanatra, ilyenkor mintha boldog is lennél. Máskor, szintén amikor megérkezel egy célod felé, megérint egy szüntelenül birizgáló érzés. Vagy megint máskor, amikor nem tudod ki vagy, és pontosan és merre is tarts….nos,  olyankor arrébb kell menni.

Sokszor csak kicsit, de arrébb kell menni. Ha változtatsz, változik az életed is.

Ha három napja borús az idő és bár tudod, az időjárás rajtad kívül álló  dolog, nyomaszt mégis. Esti sötétség ül a házra már kora reggel, dolgod és ötleted lehet száz, melegséges tüzeket gyújtasz a kandallóban és a gyertyák csúcsán, és mégis… az a fény nem olyan…és talán aznap menned sem kell sehová. Még akár rád köszönt a szabadság boldog esélye, de mégis színültig vagy a máskor oly édes szobáddal, házaddal, kerteddel, egyszerűen arrébb kell menni.

Sokszor egészen picit vagy egészen másképp.

Minden jobbá válik, ha tán beülsz egy kád forró vízbe, most, tehát más időpontban, mint este szoktál, vagy bekucorodsz a hálódba, ha nappal nem szoktál, de teljesen más fényekkel és más zenékkel vagy éppen a szokatlan csenddel.

És azt sem állítom, hogy mindig menni kell, mert maradni és egy helyben maradni is fontos és édes lehet.

De sokszor egyszerűen, ha nem jó amit érzel, csupán arrébb kell kicsit menni.  Így később helyreáll a rend  és rendszerint valami különös nagyszerű élmény lesz a jutalmad.

Máskor, ha szintén elővesz az otthoni vagy a munkád-béli csömör, indulj el akár esőben egy sétára, még ha nem is szoktál, most menj!...s akkor is, ha egy porcikád sem kívánja, hogy kimenj, meglátod, újból megérkezni lesz csodás!

Egy nap, ha a fáradságból elég, le is dőlhetnél, de már ahhoz sincs kedved, menj el fáradtan úszni. Úszni, nem csak mozgást jelenti, úszni a legszebb testi változás, úszni: könnyű, felemelő, méhen belüli biztonság emlékű, nemhiába érezzük álmunkban a repülés boldogságát levegőben úszva. Csodás az álom, könnyű vagy , úszva repülsz, tempózva araszolsz a levegőben és haladsz.

 

Vannak emberek, kik maguk döngölik unalomba  az életüket, és maguk szenvedik el annak szürke mivoltát is. Ők menthetetlenek. Akik szúrós pulóvert viselnek, de sosem veszik le.

Pedig meglephetjük magunkat egy közeli vízpart megrendítő üdeségével, csak  egy másik, sosem járt erdei, ösvénnyel – sokszor egy  egészen közel, vagy egy réten való heverészéssel, amit évek óta nem tettünk…de miért is nem? Hanyatt feküdni egy réten. Órákon át. Csendben. Nincs telefon. Nincs zene. Csak Te vagy. Olyan kevés. És olyan sok!

 

Így tettem ezen az emlegetett bánatos napon  én is. Menni készültem a bánattól és a bánattal együtt.

Igazi nyár volt, amikor leginkább mezítláb szeretek lenni. Mezítláb lenni kevés étellel a testedben, könnyű gyümölcslevek után, s közben eldönteni mit is akarsz leginkább csinálni. Bátran belekívánni az életbe valami nagyszerűt, és azt meg is tenni…és esetleg dudorászni közben…nos…ezek a legnagyobb szabadságfok, szabadságérzések egyike…

 

Minden soros teendőt félretolva tehát, hajthatatlanul útnak eredtem a Duna-partra és az emberektől forgalmas részeket egyre inkább el-elhagyva egy csendes ösvényen tettem le napsárga autómat.

Gyalog folytattam utamat azzal a magabiztos tervvel -  hiszen mindig is szívesen és könnyedén  döntök általában is, és az életem hangulat dolgaiban, s ami most halványan, szinte csak felsejléssel élt bennem -, hogy majd biztosan megtalálom a nekem most legmegfelelőbb, leginkább alkalmas helyet.

 

A folyó szürkés-zöld tömege olyan hatalmas volt, hogy  szinte vészterhesen  - és tán fura, de púposan, meggörnyedve  - hömpölygött velem szemben,  a bánat elemei pedig csak úgy ömlöttek a fejemben.

Utam a vízparton, előbb kavicson, homokon, széles, de sekély patakátfolyáson, majd selymes füvön egészen addig vitt, amikor már emberfia nem látszott, és elértem azt a részt, körülbelül három kilométert menve, amikor már egyszer csak nem lehetett tovább menni.

 

Balra a folyó,  jobbra pedig a házak lakatlan, gazos kertvégei zártak be.

Itt, a vízparti utam végén fentről kis ügyességgel vagy 3 métert kellett leereszkedni, és meglepő kis sziklás öblöt, bemélyedést, behorpadást találtam. Egy kietlen egyedüli helyet leltem, amely most bizonyossággal megadta a vágyott magányt, és a gondolati magamra hagyatottságot. Semmivel sem törődve szabadon a földre ültem, amely kellemesen, barátságosan befogadóan meleg volt…miközben szomorúságom hajthatatlan keringett bennem.

Elfogyott az út…A bánat eluralkodott, túlcsordult lelkemben, órákig tartott, mire feldolgoztam, megéltem egy-egy emléket, és így el tudtam engedni a szélbe, kisebb nagyobb megkönnyebbüléseket hozva magával az elengedésben. A veszteség utáni gyászmunka mindig meghozza könnyítő eredményét.

Amint ott üldögéltem, mezítlábas lábam, a meleg sziklalapon pihent. Mályvás-bordó színű, kevés kék virágos lapszoknyám, amely csak csípőmre tekeredve volt megkötve, leüléskor bal lábszáram hasítékán lazán szétcsúszott, így a meglepően langyos szellő birtokba vette teljesen mindkét lábamat, bőrömet, mintegy vigaszként. Ömlött rám a kánikula.

Bordó trikóm, amit felül egyedül viseltem, vékony pántjával a könnyűség érzetét növelte azzal, hogy úgy szolgált ki, hogy az sehol sem nyomott, szorított, de kellemesen tartott. Így tehát semmi nem korlátozott és zavart, semmi nem terelte el a figyelmemet lelkem gazolása közben.

 

Hajók jöttek-mentek benn, a széles folyó közepén, de onnan – azoknak – én egy észre-vehetetlen pont voltam csupán, valahol a távolban. Mint ahogyan nekem is ők. És most ez is jó volt. Valaki, egy vontatóhajó tengerésze egyszer kiintegetett, de most nem voltam partner erre villanásnyi, tovatűnő barátkozásra, erre a pillanat alatt elszálló gesztusra. A hajó és lehetőség egy mosolyra örökre tovaúszott.

A különös, sosem látott hely fura atmoszférája, a legmagasabban járó déli nap, a csapkodó, suhogó víz hívogatása egyre inkább átvette az uralmat felettem és kezdett kipenderíteni a szomorúságból, veszteség-érzésből.

A folyó felhívta a figyelmet magára, átvette lassacskán az uralmat  a állapotom felett, és elkezdett csalogatni, az évek óta elő nem fordul, egyébként szomorú környezeti következménnyel, a sekélységével.

A kis sziklás öböl, amely ívesen és lépcsőzetesen, mintegy pikkelyszerűen mögém görbülő, fehér öbölként menedéket adott, mintegy átkarolt, s amelynek a bal alsó szélén üldögéltem.

Tengerszerű lökésekkel suhantak, nyaltak ki a hullámok habosan a partra, néha-néha elérve a lábamat. Hideg folyó vízre számítottam, ám a víz meleg volt. Nem csak ez, de az is kizökkentett a gondokból, hogy inkább tenger, mint folyóparti érzetem volt.

Nem messze tőlem egy egész formás kődarabocskára leltem, amely alig volt nagyobbacska, mint egy gomb, s amely minden belemagyarázás nélkül szívecske formájú volt. Óvatosan kellett vele bánni, mert omlós homokkő anyaga miatt törékeny volt. Ezt egy ideig szorongattam a markomban minden cél nélkül.

 

Ekkor felálltam és lassan körülnéztem a kis menedékben, tétován és ráérősen.

A puha porhanyósan omló falban kétökölnyi, hosszúkás rés, parányi odú meredezett a vállammal egy magasságban, amihez lassan odasétáltam. Nem lehetett megmondani, hogy ember, madár vagy természet vájta ezt a lukat, és ahogy belepillantottam, elképedésemre egy másik leginkább szív alakú kő volt benne. Furán kezdtem érezni magamat, a véletlenek fura játéka miatt, de így esett, ahogy mesélem. A kő mellé tettem az enyémet. Ott, abban a kis természeti  faliszekrénykében volt az én két kis tárgyam, kis újkeletű titkom és csak én tudtam róla.

 

A természet nemes, méltóságteljes  és csodás volt, és a természet gyógyít, mint mindig. Valami hatalmas összevont erő volt benne, a kedvem azonban – épp ezzel egyenes arányban – pocsék volt. Ez a kettősség is növelte a mélység megélését a lelkem odvában.  Bánattal töltött el, hogy nem épp boldogan voltam ebben a finom hatalmas természeti erőtérben.

Borzalmas volt ez a nap, ám valahol elfogadó voltam, mert régóta tanulom, vannak ilyen napok is, és hogy mindennek ideje lészen’. Csak meg kell élni.

A bánat stációit megélve lassan nagyon lassan , elfogyott a könny, a vád, és az önvád, elfogyott a szürke és a sötét festék,  elolvadtak az érvek és ellenérvek, és valahogy az idő a nap és a szél lassacskán megvigasztalt.

 

Még nem volt kedvem visszamenni, mozdulni, elmenni, igaz, maradni sem sokkal több, de a bánat utáni fáradság nyomasztó enerváltsága miatt utóbbi mellett döntött a helyzetem.

Tán vágytam is meg nem is arra, hogy valaki erre tévedjen, de mintha most az egyedülléttel  jobban jártam volna.

Lapszoknyámat, amely markomba gyűrve is elfért, olyan finom selyem anyaga volt, gondosan körben betűrtem az alatta levő sortszerű kis fekete csipke nadrágocskába és lassan enerváltan belesétáltam a finom meleggé vált vízbe.

Lépkedtem, meg-meg álltam, mintha ennek az óvatosságnak valami eredménye lett volna…pedig éppen ellenkezőleg, oka volt, az energiáim fogytán voltak.

A víz is ellentmondást üzent, az alján a rideg iszap, nyálkás, puha, és hideg ellen védekező reflexet küldött fel a testbe, feljebb, úgy a sípcsonttól, a víz meleg volt és szelíd, marasztaló és elfogadó. Jó lett volna keverni e kettőt, de a folyó könyörtelen és következetes volt ebben is. Alul jéghideg, felül langymeleg.

 

A vízparti sétára üres kézzel indultam el, szeretem a táska és a sok ruha nélküli szabadságot, és így nem volt mit a parton hagynom, csak úgy besétáltam. Milyen buta kötelékek ezek is: mindig kapaszkodunk valamibe, táskába, kormányba, bőröndbe, korlátba, kulcsokba, mind megannyi felelősség. Ritka fesztelen, üres kezű, könnyű öltözetű szabadság. Pedig milyen nagyszerű!

 

Az öböl, ahonnan indultam balra sziklás volt, jobbra  áthatolhatatlan és átláthatatlan bokrok és fák rázták le a továbbhaladás esélyét, és akkor még nem tudtam, hogy ennek később milyen roppant fontos jelentősége is lesz…és ezek a bokrok, fák benyúltak, benőttek mélyen a vízbe.

A hely, ahonnan indultam, egy természetes  kis száz négyzetméteres natúr szoba volt, hátam mögött négy-öt méter magas omladozó parttal, majd hepehupás drótkerítés, betonba ágyazva.

Amit láthattam: egy ház gazos, benőtt hátsó kertvéggel. Egy hátul használatlan kertté, szebb időket megélt magára hagyott betonmedencével. Később, fél év múlva megismerkedtem a tulajdonossal, egy orvos volt, kertjében álomszép tavacskával, híddal, halakkal.

 

A víz mélysége nőttön-nőtt, lassan emelkedett felszíne a lábam közepéig, a déli nap szinte belém hatolt, átjárt és átégetett, amit nagyon szeretek, mert maga az élet, életöröm. Szeretek sütkérezni, mint a zöld gyíkok a sziklákon, a legpompásabb csukott szemmel.

Ahogy haladtam egyre beljebb, teljesen meglepett, hogy bár már lassan a folyó közepén jártam, még combközépig se ért a kellemes langyos víz.

Megálltam, néztem a túlpartot, mindig elképzeltem, hogy mire is mennék, ha végre elhatároznám magam, tán semmiség átúszni.  Az is volna, hisz negyven éve úszom hetente kétszer, könnyű volna…ha nem lennének örvények.

 

Ekkor, bár még szándékomban állt tovább is menni, és élvezni a  folyó elsöprő , meg-megtántorító őserejét, valami sugallat révén visszafordultam, és visszanéztem  arra, ahonnan elindultam.

 

A szám is tátva maradt!

Teljesen elképedve láttam meg egy egyszerre  ámulatos, és döbbenetes dolgot!

Ott, ahol ültem, attól jobbra lévő bokrok és fákon túl egy igen magas, növény-boltívű sekély homokos partú növény-öböl alakult ki a természet által, és nyúlt be mélyen a partra.

A meglepetés hatalmas erejű volt hiszen egy szempillantás alatt mértem fel azt, amit most csak sorjában tudok elmesélni, s hatalmas erejű azért volt azért, mert nem várt csodát kaptam.

Ezt a helyet, amelyet ember fia és lánya csakis a víz felöl vehetett észre, és csakis onnan szemlélhetett, csodálhatott meg, szóval ez a hely egy pillanat alatt kitárult előttem, s amely szinte megütő erejű teátrális képként robbant be, ugyanakkor – tagadhatatlanul - romantikus látvány is volt. Ámulatomat csak fokozta, hogy a méltóságteljes természeti terem közepén egy hatalmas, legalább száz éves fa állt.  Nem is állt, terpeszkedett, nyújtózkodott és minden irányban terjeszkedett, és annak igen magas, ember számára elérhetetlen alsó ágainak egyikén – a  legnagyobb elképedésemre – egy vastag, viharok és az idő által megtépázott és szétázott, de mégis erős kötélen, egy gumihinta lógott.

 

Ekkor egyszerre az idő kereszti- és hosszanti dimenziói nem csak a  bánatra, de az örömre is teret engedtek, teret nyertek.

 

Ez,  a csodával határos módon megtalált kis természeti szentély, ez a magas, dús,  a növényi boltívvel körbezárt spontán kis lugas, a közepén  a hintával, bárkit ámulatba ejtett volna, aki kicsit is fogékony az érzékek birodalmában lelt mintázatokra.

Csak álltam ott a Nagy Folyó közepén, a szemem előtt egy ritka látvánnyal, kinccsel, természeti csodával, és közben hosszú szőke hajamat megállíthatatlanul, zászlószerűen arcomhoz-vállamhoz csapkodta, lengette, szellőztette a szél…

 

Az élet és az idő igy a bánat dimenzióiból önkényesen áthajlított, átfeszített egy, az  ámulat, a mese, az öröm, és a csoda dimenziójába, egy ilyesfajta komplex dimenzióba.

Mindjárt a  bánat láp-szerűen lehúzó mocsarából, a váratlan öröm mézes-dús testébe lökött. Megrendített  és csodának éreztem.

Mindezek után, hogy ez megérintett és tudatossá vált, ennek a két dolognak szangvinikussága, ellentéte egészen elámított,  elnémította és lecsendesítette sajgó lelkemet.

Valamiképp reményt leltem, és elkezdtem felkapaszkodni a bánat mélyéről.

 

Ekkor még ott álltam a víz közepén, csípőmhöz begyürkészett szoknyával, és a szél hirtelen alábbhagyott…hihetetlenül langyos lecsendesedett szél arcomba fújdogálta a hajamat, és ekkor már nem volt más hátra, minthogy belátogassak ebbe a kis véletlen megtalált szentélybe, ebbe a három oldalról zárt, templomi magasságú mesekertbe.

Az öröm szétáradt bennem és hogy mindezt fokozzam, kicsit még kivártam. Nagyon szeretek örömteli dolgok előtt lenni. Várakozni.

Besétáltam.

Nem tagadom, megbékélés volt megérkezni.

Az egyedüllét és birtoklás vágya összeszövetkeztek, és egy nemes öröm kerekedett ki belőle. Titkos kincsre leltem.

A hatalmas kopott fekete traktorgumira könnyedén felkapaszkodhattam, és ekkor még egyszer, még innen is körülnéztem.

Ahogy lendítettem, lódítottam magam, mint egy hintázó testet, lábam a lendülő ív közepének  csúcsán kellemesen éppen a vízbe ért.

Suhantam tehát oda-vissza, és a kimerült bánat helyét lassan, fokozatosan, de egyre inkább érezhetően átvette egy pillekönnyű csodás, mindent átható könnyed, zavartalan béke,  tán boldogság.

Hirtelen olyan egyszerű és magától értetődő lett minden! Pedig milyen nehéz volt a szívem.

Elképedtem a sors vagy a végzet hatalmas és váratlan küldeményén, amit aznap remélni sem mertem volna.

Hálás voltam magamnak, hogy lejöttem a folyópartra,  és hogy később beindultam a vízbe, mert enélkül sosem  fedeztem  volna fel ezt a tünemény kis csodát.

Mi adta a csodát?

Az élet? vagy én?

Vagy az élet és én benne?

Az élet folyama, nélkülem? Nekem? Tőlem indult? Mindegy is, már rég nem akarok mindent megérteni.

Elégedettséget éreztem, nyugalmat és békét, és már semmit sem akartam jobban csak benne lenni minél tovább ebben a  mentális ajándékban.

Gazdagnak, mérhetetlenül gazdagnak éreztem magam, hogy ilyen csodás palotám van, és nem a birtoklás volt a fontos, hanem az, hogy részese lehettem mindennek. Hogy megélhettem.

 

Közben rám köszöntött a naplemente, csodálkoztam, hová lett ez a nap, a reggel és az este között nem tudtam felmutatni magam számára az időt, elröppent és elveszett észrevétlen, és az ég megfoghatatlan áttűnésekkel keverte  - az aznapi - sosemvolt és sosemlesz, megnevezhetetlen ámulat-színeit.  Színeket, amelyek tán nem is léteznek.

Egy fura világoskéket, ami egyszerre volt valahogy rózsaszín is, ki érti ezt?!?... majd kisvártatva egy különös sárga jelent meg, zöldesbe hajlóan, amit egyfajta barnának is lehetne nevezni. A felhők hol nevető, hol borongós profil-arcformát váltottak, amiből hirtelen egy szabályos szökellő ló alakzatot fújt a szél, majd az egészet jobbra tolta, körülötte éles penge-szélű, fodros hátú báránykákkal…

 

Hintázás közben, minden el-el tétovázó gondolat után, amikor visszatévedt a tekintetem a hegyek fölé, lejjebb és lejjebb csúszott a narancsba hajló napkorong, nem bírva tovább tartani mérhetetlen súlyát, végül megadta magát, s még a fél korong egyszer visszanézett, majd visszavonhatatlanul lebukott a Vöröskő hegyei mögé.

 

Nem tudom, mikor kezdtem el énekelni,  de egy ideje már finom, halk hangon dudorásztam, majd énekeltem, mire észrevettem magamat, kívülről. Azt hiszem, tán altatódalocskák voltak, amiket gyerekeimnek énekeltem, nap, mint nap, régesrég…A nyugalom finom mohával bélelte ki a mellkasomat.

 

A hinta lengett, pörgött,  a lábam pedig a hintázó ív közepén a vízbe ért, és a földben némi hosszúkás árkot ásott. Ez, a  parton rekedt kis meleg tócsa, amely lábam alatt összegyűlt a föld-lavorban, olyan lágy volt és épp olyan szőke, mint a fóti dombok rétjein a tiltott és védett sárgás árvalányhaj selymes fürtjei, amelyekbe ujjaink tövével belefésültünk a gyerekekkel, egy emlékezetes nyári napon.

És akkor, azon mélyen bevésődő napon a lányom még egy margaréta koszorút is font  a hajamba, a fotók tanúsága szerint, aminél szebb ajándékot egy anya aligha kaphat Lány-gyerekétől.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

gmail

(Tomi, 2010.05.22 11:29)

Vegre volt idom.Koran ebrettem ,megint.Mostanaban vegighajtom az ejjeleket,
de utanna nem tudok 6 oranal tobbet aludni.Megfoztem a gyomberteamat es kibontottam a levelet.Jo volt , hogy epp tea melle invitaltal :)
Nagyon erzekletesen irsz.Szinte ereztem a hideg iszap es a felmelegedett viz kozotti kontrasztot.
A fa , meg a hinta es az ilyen titkos helyek, ezeket imadom.Sokszor en is azon kapom magam, hogy ugy megosztanam az ilyen hetkoznapi csodaimat... Neked most sikerult.
Neha mardosoan faj, hogy en nem tapasztalhatom meg a gyermek elmenyet, nem lettem apa...
De a valasztas tudatos volt, tehat ne sirjak.

Szep napokat, titkos helyeket kivan

T Om i

neurika

(Erika, 2010.05.09 11:16)

köszi Tibi
a beleélő olvasást és a pontos kritikát, igazad is van! Kijavitottam.
Kevesen tudnak úgy olvasni, mint Te, dehát Te egy szuper kreativ ember vagy és magad is nagyszerűen írsz!

matrahazi@gmail.com

(Mátraházi Tibor Pszichológus, 2010.05.09 11:12)

drága Era! ez isteni! fantasztikus élmény volt ez a séta Veled.

ahogy olvastam a történetet szóról szóra, olyan egyszerűen és természetesen bomlott ki az élmény-történet, mint egy könnyű séta lépésről lépésre. a Te szavaidból az én élményem bontakozik ki. legszívesebben elküldeném minden barátomnak, aki magányosan kucorog bánatos lelkében.

igazad van, a csoda ott várakozik ránk minden apró kavicsban, kis öbölben. csak oda kell menni érte, és meglátni. hagyni kell, hogy megérintsen minket, mint ahogy a parton heverő kavics engedi, hogy megérintsd, és átmelegítsed. (huhh de fura a megérint, átmelegít szenvedő szerű szerkezete, valószínűleg azért, mert nincs benne szenvedés).

egy apró, "kritikai" megjegyzésem van, de csak nagyonnagyon zárójeles, és csak titokban írom le, nehogy más meglássa. csak jelöld ki az alábbi részt:

"Nem tagadom, sikerélmény volt megérkezni." nekem ebben a varázslatos, érzelemgazdag szövegben a sikerélmény szó idegen, nagyon a való világhoz kötődik, a teljesítményhez. itt nekem megtörik a szavak hullámzó sorozatának egymásba kapaszkodó rendje, és kicsit kilök a racionalitásba.

Era, köszönöm, hogy elküldted! örülök, hogy magadra találtál, és a megtalált harmónia alkotó erővé vált benned:)

ölellek

t

Köszönöm a novellát

(Betty, 2010.05.09 11:03)

Szia Erika.
Köszönöm ezt a novellát. Nagyon tetszett és elgondolkodtató volt miket produkál az élet.